Az elengedés művészete

A gyász és a veszteség szomorúságával minden ember találkozik élete során. Mégis, mintha az ehhez kapcsolódó negatív érzések tabu témának számítanának. Az, hogy nem beszélünk róla, megnehezíti az egyébként sem könnyű, veszteséggel sújtott élethelyzeteket.

Minden természetes, szükséges változást az életünkben egy kis szomorúság, gyász is kísér. Az iskolai ballagásokon az új életszakasszal belépő örömök és kihívások még felülkerekednek a negatív érzéseken, ugyanúgy, ahogy egy munkahelyváltásnál is előbb-utóbb a pozitívumokra koncentrálunk. Egy válás, a gyerekek kirepülése vagy egy haláleset azonban olyan csapásként nehezedhet ránk, amitől tartósan lehangoltnak, zaklatottnak, szomorúnak érezzük magunkat. Különösen nagy lelki traumával járhat, ha váratlanul, felkészületlenül kerülünk az új élethelyzetbe. Mindenképpen időre van szükség, amíg feldolgozzuk a történteket, és a lelki békéig vezető hosszú úton nagyon sok kellemetlen, vagy éppen elviselhetetlennek tűnő érzés fog végig kísérni.

A megrendülés időszaka

A kezdeti sokkra sokan tagadással reagálnak, egész egyszerűen el sem hiszik, ami történt. A változással kapcsolatos hivatalos intézni-valók, tevékenységek egy időre lekötik a figyelmet és tompítják a fájdalmat. Nagyon fontos kapaszkodót jelenthetnek a búcsúhoz köthető rituálék. A temetésen való részvétel tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére, ugyanakkor közösségi támaszt is nyújt. Egy válás esetén a válóperes tárgyalások már nem tudják ezt a felszabadító élményt nyújtani, és számtalan olyan élethelyzet van, amikor nincs társadalmilag elfogadott szertartás, amivel lezárhatjuk a régi korszakot.

Ezt követi a feltörő érzelmek időszaka. A gyászoló gondolatainak középpontjában ilyenkor általában a veszteség áll, szinte elmerül az ezzel kapcsolatos emlékekben. Az emlékek és az érzések olyan váratlanul törhetnek elő, hogy szinte lehetetlen kontrollálni őket, és ez megnehezíti a normális életet, a munkát. A történtekkel szembeni tehetetlenség haragként, dühként nyilvánulhat meg. Van, aki megpróbál felelőst keresni, hogy haragudhasson valakire, van, aki elmerül a bűntudatban. Különösen nehéz lehet a gyász akkor, ha konfliktusos volt a kapcsolat, ha lerendezetlen ügyek, kimondatlan szavak maradnak hátra. Ilyenkor szinte elviselhetetlen a lelkiismeret furdalás. „Ezeknek az intenzív, negatív érzéseknek a szabad megélése a későbbi lelki nyugalom egyik kulcsa, ezért bármennyire nehéz is ez az időszak, nem volna szabad elfojtani az ezzel kapcsolatos érzelmeinket” – figyelmeztet Dr. Battonyai Tünde, pszichiáter, életvezetési tanácsadó.

Az elengedés útján

Az idő múlásával a tolakodó emlékképek és gondolatok helyét lassan a tudatos emlékezés veszi át, megkezdődik a helyzet elfogadása. Még keressük fájdalmasan hiányzó társunkat, sokszor felvesszük szokásait, azonosulunk vele, hosszú beszélgetéseket folytatunk róla, vele. Mindez természetes és segíti a tudatosulás lassú, rendszerint hónapokon át tartó folyamatát.

Amikor már nem a veszteség köti le a gyászoló minden gondolatát, kezdetét veheti az önmagához és a világhoz fűződő új viszonyának kialakítása. Nagy egyéni eltéréseket mutathat, hogy kinél mikorra következik be a veszteség teljes elfogadása, a belenyugvás. Előbb-utóbb azonban új szokások lépnek az eltávozott személlyel kialakítottak helyére, és körvonalazódnak az új kapcsolatok. Elvesztett szeretteink belső alakokká válnak, és felidézésük már nem jár olyan érzelmi intenzitással, fájdalommal, mint korábban.

A fájdalmat nem lehet megúszni

„Nagyon eltérően reagálhatnak az emberek az őket ért veszteségekre, ezért nehéz megállapítani, hogy mi számít „normálisnak”. Ha azonban nem sikerül túljutni a gyász természetes fázisain, az komoly érzelmi, kapcsolati problémákhoz, depresszióhoz, sőt testi tünetekhez is vezethet” – mondja szakértőnk. „A legfontosabb az lenne, hogy legyen lehetőségünk minden érzelem szabad kiélésére. Merjünk zokogni a temetésen, a válóperes tárgyaláson, legyünk dühösek, forgolódjunk álmatlanul a bűntudattól, hagyjuk áramlani a szomorúságot. Az elfojtás csak ideig-óráig segít, a fájdalmat nem lehet megúszni, a bennrekedt érzelmek ellenünk fordulnak.”

Sokat segíthetnek az elengedésben a szertartások, a búcsúlevelek. Szervezhetünk egy bulit a gyerekek kiköltözése után, és nem baj, ha sírunk egy kicsit meghívott barátaink vállán. Elutazhatunk a nyugdíjba vonulásunk alkalmából, írhatunk egy köszönőlevelet az elvált férjünk édesanyjának vagy papírra vethetjük szemrehányásainkat is akár. Ezek a szavak akkor is nagy érzelmi terhet vesznek le a vállunkról, ha soha nem juthatnak el a címzettjükhöz.

Könnyű szívvel

Sokat segíthet a veszteséggel való megbirkózás során, ha korábban már foglalkoztunk ezekkel a gondolatokkal. Aki átérzi a házassági problémák súlyát, megfordul a fejében a válás, elképzeli az új helyzetet, fél tőle, vagy éppen sír miatta, az előre átél valamit a későbbi megpróbál-tatásokból. Ezért különösen veszélyes, hogy a modern korban szinte hárítjuk a halál gondola-tát, elhessegetjük a képét. A súlyos betegeket a családtól elkülönítve látják el, a családtagok haláláról, vagy az emiatt érzett negatív érzésekről pedig nem illik beszélni. Azok számára, akik szembe mernek nézni a halál gondolatával, hamarabb jön el a megnyugvás pillanata a gyász folyamán.

Őszinteség, odafigyelés

Tóth Gábor Ákosban az édesanyja halála után merültek fel olyan érzések, gondolatok, amiket – íróember lévén - nem tudott, nem akart magában tartani. Az Elengedlek végre - Nézzünk szembe a halállal! személyes hangú könyv lett, ami szokatlan őszinteséggel beszél a témáról.

„Megpróbáltam felhívni rá a figyelmet, hogy a szeretteinkkel töltött idő véges, később nem pótolható, mással nem helyettesíthető. Ha a mindennapokban is át tudnánk ezt érezni, talán türelmesebbek lennénk, jobban elfogadnánk a másikat. Talán akkor nem legyintenénk annyi mindenre, jobban tudnánk örülni az együttlétnek, az adott pillanatnak. Minden ki nem mondott szó, minden feloldatlan konfliktus, minden elhalasztott közös program plusz fájdalomként, romboló teherként fog ránk szakadni a gyász időszakában.”