Kertész leszek

A nagyvárosi életmód számtalan előnye mellett egyre több fejtörést okoznak azok a nyilvánvaló hátrányok, amelyekkel naponta szembesül egy városlakó. Zsúfolt kocsisorok, közlekedésre vesztegetett órák, szmog, vegyszeres, ízetlen élelmiszerek, kiüresedő emberi kapcsolatok, széthulló kisközösségek. Szerencsére egyre többen kérdőjelezik meg, hogy a városi létnek mindezek valóban elkerülhetetlen velejárói lennének.

Az elmúlt évtizedekben a környezetvédelmi szervezetek egyre hangosabban hallatták a hangjukat. Sikerüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy alapvető üzeneteik széles rétegekhez eljutottak. Mindenki tudatában van, hogy fogynak a kőolaj- és földgázkészletek, hogy a környezetszennyezés jelenlegi üteme a saját fennmaradásunkat veszélyezteti. A folyamatos növekedés illúziója lassan semmivé foszlik. Azok a rendszerek, szokások, amelyek az energiahordozók bőségére és pazarlására épültek tarthatatlanná váltak. Többek között az egész világot megrázó gazdasági válság kellett ahhoz, hogy a döntéshozó pozícióban lévő cégvezetők, politikusok komolyabban fontolóra vegyék azokat a megoldásokat, ötleteket, amiket 20 évvel ezelőtt gondolkodás nélkül lesöpörtek volna az asztalról.

A problémák felvetésén azonban nagyon kevés környezetvédelmi elemzés, újságcikk és könyv jutott túl. Sokan éppen azért fordulnak el a környezetvédelemtől, mert nem akarják újra és újra átélni a tehetetlenség érzését. Különösen fontos lenne, hogy a pusztulás végeláthatatlan képei és a megbomló természeti egyensúly számtalan bizonyítéka mellett a megoldások kerül-jenek végre a középpontba. Mert mára igenis körvonalazódott néhány lehetséges megoldás.

Élelmiszer termelés másképp

Rosta Gábor, a Zsigmond Király Főiskolán tanít válság-kommunikációt, ennek kapcsán vizsgálta az európai válságokat és a társadalom erre adott reakcióit. A modern kor kihívásaira –amikkel a városban lakóknak koncentráltan kell szembenézniük – ősrégi receptet talált. Ötvözzük a városi és a vidéki életformát, költöztessük be a kertet a nagyvárosba. A városi tanya című könyve azt a kérdést járja körbe, hogyan lehetne az élelmiszer termelést legalább részlegesen újra saját ellenőrzés alá vonni.

„Egyre népszerűbb a gasztronómia, ami az alapanyagok minősége felé fordította a figyelmet. Az élelmiszerbotrányok reflektorfénybe állították, mennyire kiszolgáltatott a fogyasztó az élelmiszer-termelőknek, és az élelmiszer-feldolgozó iparnak. A különböző minőségbiztosítási módszerek megakadályozhatják ugyan a nagyobb mérgezéseket, de a nagyüzemi termelés anomáliáit nem küszöbölik ki. Az előre csomagolt élelmiszerek tápanyagokban szegényebbek, betakarításuk inkább a szállítási és eladási szabályokhoz igazodik, mint a természetes érési folyamatokhoz. Profitorientált élelmiszer ipari termékek előállításához a genetikailag módosított, növényvédő szerekkel kezelt, nagy terméshozamú, rövid termesztési idejű növények alkalmasabbak. Legalábbis nagyobb profitot hoznak, sokszor azon az áron, hogy tápértékük, és ízük esetleg elveszik. Nem csoda, hogy egyre nagyobb a kereslet a bioélelmiszerek iránt, egyre több a tudatos vásárló. Mégis, eddig keveseknek jutott eszébe, hogy például meg-termeljék a család egész éves paradicsom szükségletét.

Pedig a városi élelmiszer-termelés egyáltalán nem új keletű gondolat. Az 1900-as évek elején, a Wekerle-telep tervezésekor, Fleischl Róbert javaslatai alapján kertvárosi építési mód mellett döntött a városi vezetés. A bérlők lakásonként 4 gyümölcsfát ültettek el a kertjükben, összesen 16000 került kiültetésre. A kerítések mellé ribizli bokrokat telepítettek. A lakónegyed növényellátását saját kertészet biztosította, a lakók pedig gondozták a saját kertjüket. Volt olyan év, amikor a lakosság az éves lakbér négyszeresének megfelelő bevételhez jutott a terményekből.”

Az én házam az én váram

Az első lépés, a saját tulajdonban lévő területek hasznosítása bárki számára azonnal elérhető. Egy paradicsompalántát pont annyi gonddal lehet nevelni, mint egy leander-bokrot. A déli teraszok, a tetőfelületek, a kerítések töve, még a függőleges falfelületek is alkalmasak bizonyos növények termesztésére. Koktélparadicsom, fűszerek, futóbab, eper, málna, szeder lehetnek az első kísérleti alanyok. Ebben a formában a kertészkedés még magánügy, de már ekkor szembesít néhány alapvető természeti ténnyel: melegház és érlelő szerek nélkül nincs májusi paradicsom, rengeteget kell locsolni és a kimerült talajt fel kell valamivel javítani, hogy a következő évben is lehessen szüretelni. Alapvető problémákat kell megoldani kicsiben: komposztálás, takarékoskodás a vízzel, a termények konzerválása, stb. .

A társasházak közös kertje még messzebb vezethet a városi tanya felé vezető úton. Kialakítható a közös szerszámpark, a legtakarékosabb locsoló-rendszer, felállítható néhány komposztláda, jut hely akár gyümölcsfák telepítésére is. A közös munka közösséget kovácsol, arról nem is beszélve, hogy a közös betakarítás és a főzés köré hagyományok és ünnepek teremthetők. Sokakban él az a tévképzet, hogy a veteményeskert csúnya, pedig ki lehet úgy alakítani a pihenőkert melletti ágyásokat, hogy az a városi szemnek is tetszetős legyen. A talajt fakéreggel lehet takarni, a kisméretű, műanyag komposztláda elfér a sarokban, nincs szaga, nem költöznek bele rovarok, és akármelyik barkácsboltban beszerezhető egy komplett szerszámos-kamra. Másokat az a meggyőződés tart vissza, hogy csak speciális szaktudással lehet növényeket termeszteni. Az a tudás, ami egy átlagos konyhakert fenntartásához szükséges, a gyakorlatban néhány év alatt megszerezhető. A megfelelő könyvek, egy kis böngészés az interneten, vagy egy gyakorlottabb kertész jó tanácsai sok kudarc-élménytől megóvhatják a kezdőket.

Közösségi kertek

Rosta Gábor azonban még ennél is tovább megy. Nyugat-európai mintára olyan közösségi kertek (community gardens) létrehozásán dolgozik, amelyek a hasznosítatlan, parlagon heverő városi telkeken jönnének létre. A könyv honlapján (www.avarositanya.hu) jelenleg is lehet jelentkezni, ha a lakóhelyhez közel, a város falain belül szeretne valaki kertet művelni. Az adott területhez tartozó közösség gondozza a növényeket, és takarítja be a termést. A kert alapításakor döntést kell hozni, milyen növények kerüljenek a kertbe, hogyan öntöznek majd, milyen szerszámokra van szükség. Nagy előnye ennek a megoldásnak, hogy a szükséges tudás megosztható, és ha kihagy valaki egy hétvégét, nem száradnak ki a növények. Nyugat-Európában a közösségi kertekben mindenki külön kiosztott saját parcellát művel, és fel kell iratkozni, hogy egy esetlegesen megürülő helyet valaki betölthessen. Budapesten ma csak a Hungária körút környékén közel 100 hektár hasznosítatlan telek van, ami alkalmas lenne közösségi kertek létrehozására. Tehát nem kell attól tartani, hogy a már meglévő parkokat ellepik a szabadidőruhás hobbikertészek és a salátás ágyak. A válság a telek-tulajdonosokat és az önkormányzati vezetőket is nyitottabbá teheti az ügy iránt.

Még a legkisebb kert is a gyakorlatban, átélhető módon nevel környezettudatosságra. Felhívja a figyelmet a víz, a zöld-hulladék, a komposzt értékére, az anyagok körforgására. Aki a saját maga által nevelt növényeket végül elfogyasztja, máshogy viszonyul a vegyi anyagokhoz és a hulladékhoz is. Olyan alapvető szokásokat kérdőjelez majd meg, mint a tisztítószerek napi használata, a kádban fürdés vagy a minden áron való autós közlekedés. Előbb-utóbb elgondolkodik az esővízgyűjtésen, egy napkollektor felszerelésén, vagy a háztartásban keletkező hulladék útján is. Így végül a kert nemcsak növényeket, hanem kertészt is nevel, ami sokak szerint az egyik kulcsa lehetne a hosszútávon fenntartható fejlődésnek.

Kocsis Kata